A bolond aranya

Aranyrögöt talált a bolond a sárba’,
nézte-nézegette, szájtátva csodálta,
meleg-sárga fénye szívét beragyogta,
Naptól elcsent színét bűvölten bámulta.

Nagy boldogan szaladt a faluba véle,
hogy örömét mással is megossza végre,
háztól-házig rohant vígan kiáltozva,
becses új holmiját tenyerén hordozva.

Nevették aranyát, csúfolódtak rajta:
„Pirit az, félnótás! Nincsen semmi haszna!”
De ő nem hitte el, bebújt viskójába,
és onnantól kezdve kincsét ott vigyázta.

Napok peregtek el, majd hetek is halkan,
bolondjuk aranyát elfeledték lassan,
mígnem egy nap feltűnt a dolog a népnek:
a félkegyelműtől rég nem hallik ének.

Furcsállták, hisz álló nap csak danolászott,
akár köztük, akár az erdőn bóklászott –
most aztán aggódva bezörgettek hozzá,
hátha a köszöntés házából kihozná.

Szavukra azonban senki nem felelt meg,
így végül benyomták ajtaját, s bementek.
Látványától földbe gyökerezett lábuk:
holtan feküdt helyén szerencsétlen társuk.

Szelíd mosolyát a halál sem tépte szét,
túl a léten, most is fogta kedves rögét,
mert mit mások sosem láthattak meg benne,
gyönyörű kincsében ő biz észrevette.

• Előző
• Tovább