Téli mese

Télidő csillogó palástjába szőve,
ott búvik egy régi, elfeledett mese.
Nem sokan olvasták, nem ismerik, mit rejt
kristályos betűkkel jegyzett története.
Pedig csodás tettet, vakmerő hősöket,
a gonosz hatalmát megdöntő jóságot -
jégsárkány lehétől örök fagyba dermedt
birodalom nyarát, a szép szabadságot.

Szükség volt a rideg, szívtelen varázsra,
valamennyi élőt fenyegető vészre,
a hatalmas, erős, rettegett bestia
jégcsap-karmaira, fagy-tekintetére,
s halálos hideget okádó torkára,
zúzmarát kacagó, zengő, mély hangjára -
túl sokáig éltek békés, nyugodt létben,
elfeledték, mily kincs a szív boldogsága.

Ő elvette tőlük mindazt, amijük volt,
s midőn nem maradt más, amit elvehetne,
puszta életükért könyörögtek hozzá -
hiába, a rém nem hajlott kegyelemre.
Ám ekkor pár elszánt vitéz elébe állt,
kivont kardjaikon sápadt napfény csillant.
Nem félt már egyik sem a szemébe nézni,
elszánt hitük, merszük többé el nem illant.

Otthonuk semmivé rombolta a sárkány,
termőföldjeiken hó és dér virágzott;
nem pénzért harcoltak, mint sokan előttük,
ajkuk igazságért, bosszúért kiáltott.
Szeretteik közül megannyit felfalt már,
és jégbe fagyasztott minden boldog álmot -
olthatatlan lángú vágy lobbant fel bennük,
hogy elűzzék végre a bőrszárnyú átkot.

Fagyvilág csillogó palástjába szőve,
ott búvik egy régi, elfeledett mese.
Nem sokan olvasták, nem ismerik, mit rejt
kristályos betűkkel jegyzett története.
Egy azonban biztos: volt hajdan egy csata,
s legyőzetett a rossz, elbukott uralma -
de egy nap visszatér a legenda szerint,
hogy fagyos lehével valónk újra marja.

• Előző
• Tovább