Átokerdő

Korog a sötétség gyomra,
emészti, mit a nappaltól
nyelt el mohón sokfogú bűzös szája,
és közben ha óvatlanul
moccanni mer egy élet itt,
rögvest lecsap rá görbe karmú árnya.

Fényben oly békésnek tűnik,
ám gonosz bűbájtól sújtott
valahány bódító virágú fája –
út köztük befelé visz csak,
s ki egyszer ösvényükre lép,
a hazautat többé nem találja.

Vérben ázó, torz gyökerek
fúródnak fájón a földbe,
tiszta vízre vágynak titkon már régen.
Mindhiába; kérgük alatt,
halva fogant álmukon túl
átok tartja fogva őket a mélyben.

Egy megtiport szerelmes szív
szórta reájuk egykoron,
szörnyű kívánságot szólítva létre –
azóta az erdő teszi,
mit harag és fájdalom szült,
lelkét adva el bosszúért cserébe.

• Előző
• Tovább