Ember az Istenhez

Végezz velem most,
ha sorsom Tiéd,
mert nem állok jót
többé magamért!
Fogam fehérét
én kimutatom,
hogyha rám támad
a saját fajom,
s védem létemet,
bármi lesz az ár,
nem érdekel majd,
tábládon mi áll,
életösztönből
parancsod szegem,
nem bocsátok meg –
majd Te énnekem.

Zsebemben kenyér
nincsen sohasem,
így ha követ dob
bárki is nekem,
követ kap vissza,
és dühöm szavát;
pokolbéli, csúf
szitkaim hadát.
Te teremtettél?
Nézd, milyen vagyok!
Jóságodban már
hinni nem tudok,
hisz saját képed
volt a mérvadó,
s az ember önző,
kegyetlen, csaló.

Szolgáid vagyunk,
engedelmet vársz.
Nálam azonban
ilyet nem találsz –
az akaratom
Tőled kaptam én,
hát most használom,
ha már az enyém.
Volt, ki nem hódolt,
és mélybe taszult.
Mára már ravasz,
a múltból tanult –
nem közöttünk jár,
bennünk lakozik,
sosem parancsol,
súgja tanait.

• Előző
• Tovább