Volt egy király, gonosz király, ki gyűlölte a mesét.
Ha tehette, lecsapatta a mesemondók fejét.
Ám egy napon színe elé hozták azt, akit a nép
mind közül legjobban kedvelt: Mesélők mesélőjét.
Ő úgy mondott történetet, mint senki más még soha;
tudta a Mesék Meséjét, s érzelemmel szólt szava.
Kíváncsi lett rá a király, megparancsolta neki,
hogy mondja el a meséjét, mielőtt fejét veszi.
„Engem bizony nem hathat meg a Mesék Meséje sem,
de hadd lássam, miért tetszik a népnek úgy odalenn!”
Csakhogy a legény így felelt: „Te nem vagy méltó reá.
A Mesék Meséjét neked senki el nem mondaná.”
Szörnyen dühös lett a király: „Magam vágom le fejed!”
Kardot rántott, ám ekkor nagy surrogás kerekedett.
Egy gyönyörű és hatalmas tűzmadár szállt elibe,
felkapta a mesemondót, és elvitte messzire.
A király parancsba adta rögvest katonáinak,
földjéről és tömlöcéből mindenkit elhozzanak,
aki a Mesék Meséjét ismeri, s elmondhatja,
mert a kíváncsiság most már az oldalát furdalta.
Hanem bárkit hoztak elé, mind dacosan hallgatott.
Fenyegetés, szép ígéret semelyikre sem hatott,
s ha mérgében megpróbálta lecsapni a fejüket,
a tűzmadár ismét eljött, megmentette mindüket.
Kíváncsisága a királyt végül felemésztette,
a Mesék Meséjét ő már soha meg nem ismerte,
mert arra csak tiszta szívű ember lehet érdemes.
Új király került a trónra, a gonosznak vége lett.
Könyvem: Viharpárduc
Megtetszett valami?
Ha vinnéd a honlapodra vagy feldolgoznád hangzó anyagként,
akkor kérlek, olvasd el ezt >