Üveg

Ablak üvegén át nézek ki a tájra,
szemem a vén Duna lusta vizét látja;
vadkacsák ringanak hullámai hátán
álomtól bódultan, ébredező-kábán.

Korán van még, alig pirkad az ég alja,
csendes a rakpart, csak páran járnak rajta.
Ki munkába siet, ki kocogni egyet –
ők a legelsők, a Napnál előbb keltek.

El-elsuhan olykor egy autó az úton,
verebek csipognak fenn a villanydróton,
zajok szüremlenek be a némaságba,
élet költözik a dermedt, szürke tájba.

Fiatal, vidám pár sétál át a képen,
amott egy öregúr ül a padra éppen,
postás kerekezik a hídon unottan,
kocsi kürtje rikolt fel a forgalomban.

Kóbor kutya ballag egy koldus nyomában,
iskolás gyerek egy dalt dúdol magában,
középkorú férfi a mobilján cseveg...
Pillanatok, képek, hangok, szagok, neszek.

Elfordulok, lassan én is készülődöm.
Közben tekintetem megakad a tükrön.
Ez is üveg, de csak magam látom benne –
csalfa ezüstje a többit megszüntette.

• Előző
• Tovább