Elmúlt nyarak

Elmúlt nyarak, nagy kalandok.
Haláluk lett sok-sok év.
Emlékezem, s felbukkan egy
régi arc és régi név.

Kölykök voltunk mind a ketten.
Hittük: felnőttek vagyunk.
Idebenn, a csónakházban
tanultuk egymást, s magunk.

Elhangzott pár szép ígéret,
szerelmes szívek szava,
de elszálltak mind a szélben,
elcsitult a láng java.

Most azonban felparázslik,
itt, a csónakok között –
az emléke újra éget,
bár a nyár rég elszökött.

Újra hallom az ő hangját,
újra látom a szemét,
újra érzem a testemen
simogató két kezét...

Kisgyerek vidám kérdése
töri széjjel a varázst.
A fiam az. Találgatja,
mibe üljön a család.

Megrázkódom, nézelődöm,
már a jelenben vagyok,
kenut választunk ki végül,
férjem kitölt pár lapot.

Siklunk a tó széles hátán,
tekintetünk összeér,
és a régi arc eltűnik,
a név szürke ködbe tér.

• Előző
• Tovább