Szemere Pál

Szemere szörnyen szerelmes,
le sem tagadhatja –
Krisztina a múzsa neve,
ki ihletét adja.
Érzelmeit rímbe fogja,
dalokat ír néki,
hiszen dalol a lelke is,
ha hű nejét nézi.

Zaphyr Czenczi mosolyogja
fiatal barátját,
s Kölcsey-vel eloszlatják
a Mondolat árnyát.
Később Pál gondol merészet:
jambus kell a népnek!
És Zrínyi hős tetteiről
fordít művet, szépet.

A magyar Literatura
küszöbén új Élet:
kemény, szilaj kritikái
nem tűrik a vétket.
Változik a Sors szőttese,
elfeketül színe,
gyászol barátot, szerelmet
Szemerének szíve.

Új szelek fújnak új reményt
Muzárion felől;
harci éneket, békeszót
a Bajza ház elől.
Febukkan Petrovics fia,
ki Szemere szerint
a jövő nagy tehetsége,
látja, ki rátekint.

Új házasság, új temetés,
forradalom múlik,
a cenzúra gonosz keze
Pál tolláig nyúlik.
Fáy András életrajza
kerül még papírra,
s jő a Kaszás. Az utolsó
mondatot ő írja.

• Előző
• Tovább