Csata előtt

Hamisan cseng a szó, nincs mögötte hit már.
Ő maga sem tudja, beszédétől mit vár.
Mégis mondja tovább, s ők látszólag hiszik,
vállukra emelik, éljenezve viszik.

Vidám nóta száll, hisz messze még a holnap,
meghalni ráérnek, most inkább dalolnak,
nem törődnek gonddal, mulatni akarnak.
Lakomaként száraz rozskenyeret falnak.

Végignéz seregén. Ó, szerencsétlenek!
Sosemvolt eszmékért ontjátok véretek.
Haza, család, eskü, szabadság... Csak szavak.
A valóság köztük végig rejtve maradt.

Nincsenek itt hősök, nincsenek nemzetek,
nem lesz győztes végül, de lesznek vesztesek.
Mindaddig, míg ember lakja ezt a Földet
szünetelhet a harc, ám meg sosem szűnhet.

Hogyha pusztulnunk kell, pusztuljunk egy szálig,
s ne csak mi vesszünk el, vesszen minden más is!
Rég nem számít semmi, az érveknek vége –
úgy foszlanak szét, mint könnyű füst a szélbe.

Nézi katonáit. Nincsen már sok hátra.
Ez lesz a háború utolsó csatája.
Többszörös túlerő söpri majd el őket,
és népük számára új idők kezdődnek.

Játék felnőtteknek. Elég csúnya játszma;
ők a bábuk, s a kört a hatalom játssza.
Egy figura veszte a hatalmas táblán
tán egy jelet sem ér névtelen fejfáján.

Oly mindegy. Közéjük ül, velük nótázik,
az ital hevíti, legalább nem fázik,
s amikor a hajnal közelg, úgy találja:
ez a nap megfelel. Pont jó a halálra

• Előző
• Tovább